Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Minden, amit a gyógyulásról és a gyógyításról tudni kell (kiskönyv)

Hiszem, hogy a gyógyulás csak annyiban múlik egy „gyógyítón”, hogy minél tisztább tükröt tartson annak, aki hozzá fordul, hogy ebben a tiszta tükörben torzulások nélkül megláthassa saját magát, ráébredjen saját tudatára, felvállalja a felelősséget saját magáért, a saját egészségéért és legfőképpen szeretettel tudjon nézni magára és a vélt hibáira. Hiszem, hogy az ember minden bajának forrása, hogy nem tanulja meg szeretni önmagát és ennek enyhítésére öntudatlanul érzések és gondolatok vad hullámzásában próbál minél több figyelmet, (azaz szeretetet) bezsebelni a külvilágból. Akár celeblétre vágyódó valóságshow szereplőként, akár tehetségtelenül, saját magát leblamálva tehetségkutatóban, akár hírekben szereplő bűnözőként, vagy a legelterjedtebb módon, betegségbe menekülve annak reményében, hogy így minél több figyelmet és törődést kaphasson a környezetétől.

Erről szól minden: a figyelemről, az odafigyelésről. A figyelem már önmagában is hatalmas energia. Ha szeretettel párosul akkor pedig olyan kombinációt alkot, amely létfontosságú életünkhöz. Erre az energiára vágyunk mindnyájan ez a célunk, csak az eszközeink mások. A probléma az, ha ezt a figyelmet - bár nem tudatosan, - egy betegség árán, vagyis saját testünk megbetegítése árán próbáljuk kifacsarni a külvilágból. De a legnagyobb probléma mégis, hogy a figyelem forrásának egyetlen lehetőségeként a külvilágot látjuk. Nem is gondolunk arra, hogy a saját magunkra való figyelés mekkora lehetőségeket és energiát rejt magában. Pedig a betegség is erre figyelmeztet: „Most itt az idő, hogy végre odafigyelj magadra! Valamit másképp kell csinálnod, valamin változtatnod kell, mert az ahogyan eddig éltél csak betegséghez vezetett.”

Nem régen egy előadáson hallottam egy mondást, ami kifejezte és megformázta mindazt, amit a gyógyításról gondolok: „Gyógyíthatatlan betegség nincs, csak gyógyíthatatlan beteg.”

Hiszem, hogy így van. A gyógyulás csak rajtunk múlik. Ezt támasztja alá megannyi eset, amikor emberek halálos betegségekből gyógyultak fel, ezt támasztja alá az a tény, hogy nincs abszolút gyógyító módszer semmilyen krónikus betegség esetén. Csupán vannak javasolható technikák, alkalmazott gyógyszerek, amik egyeseknél beválnak egyeseknél pedig egyáltalán nem. Ha valaki ebben kételkedik akkor gondolkozzunk el a következő kérdéseken: Miért van az, hogy ugyanabban a betegségben szenvedő embernél egy thaimasszázs, egy siatsu masszázs egy akupunktúrás kezelés, vagy éppen egy reflexológia csodálatos gyógyuláshoz vezet, míg másik ugyanolyan betegséggel bíró embernél semmi jelentős változást nem tud elérni? Miért nem tud a nyugati orvoslás abszolút módszert ajánlani a rákra, vagy az autoimmun betegségekre: a sclerosis multiplexre, az arthitis különböző formáira (ízületi gyulladásra), az allergiára? Miért tud valaki ezekből kigyógyulni, míg mások belehalnak? Miért? Mi a különbség, hiszen a betegség és az eljárás ugyanaz?

X betegség + Y gyógymód (gyógyszer, műtét, alternatív terápia…stb.) + ? = gyógyulás

X betegség + Y gyógymód (gyógyszer, műtét, alternatív terápia…stb.) + ? = betegség

 Mi az a tényező ami a két képletben ennek ellenére mégsem ugyanazt az eredményt adja? A válasz pedig: az egyén. Minden ember eltérő, egyéni és megismételhetetlen lelki attitűddel és hitrendszerrel éli, szemléli a környezetét ennek következtében mindenki másképp éli meg egészségét és így betegségét is. Ez az egyéni hitrendszer azaz, hogy hogyan reagálunk a környezetünkre az, ami meghatároz minket s meghatározza azt, hogy egy betegség esetünkben milyen lefolyású lesz. Ezek vagyunk mi: reakcióink összessége. Ez határoz meg minket és ez határozza meg életünket. Ebből kifolyólag reakcióink következményének tekinthetjük, ha egy betegséggel találkozunk.

Hiszem, hogy minden betegségből kivezető út az önmagunkra fordított tudatos figyelem segítségével, önmagunk elfogadásán keresztül, önmagunk megszeretése (végeredményben reakcióink megváltoztatása) által lehetséges.

De ne fogadjuk el a fentieket, hiszen ez mind csupán egy álláspont. Hogy igaznak tartjuk-e és azonosulunk-e vele, vagy képzelgésnek vesszük ez a mi dolgunk. Egyáltalán van-e igazság, vagy ez is csak egy folyamatosan változó valami? Ki tudja? Éppen ezért egyelőre felejtsük el a leírt filozofálgatást és nézzük a száraz „valóságot”.

A következőkben tehát kizárólag a tudomány által is elfogadott tényeket fogom bemutatni, amelyek megerősítésül szolgálnak a fent leírtakra. Az egyes fejezeteket úgy írtam, hogy önmagukban is értelmezhetők legyenek azonban a saját „logikám” szerinti gondolatfolyam miatt a könnyebb követhetőség kedvéért a következő sorrendet javaslom:

Mi is az ember? 

Reakciók összessége

Amiben hiszünk, az a valóságunk

A gyógyulás iránya

Tudatunk határ(s)a véget ér a testünkkel?

 

Mi is az ember?

Buddha szerint ebben a létben minden, de minden rezgések, vibrációk összessége. A világ nem állandó, hanem folyamatosan változik: Anicca. (Na tessék: a bevezetővel ellentétben mégis misztikus dolgokról kezdek írni J). Na de tényleg inkább nézzük a realitásokat és gondolkodjunk: Hérakleitosz azt mondja, kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba. Vagyis minden változik még önmagához képest is. Este, ha a folyópartról megnézem a folyót, már más víz van benne, mint ami délután volt, más mint reggel, más mint tegnap és más mint egy évvel ezelőtt. Ugyanaz a folyó, de ami folyóvá teszi, azaz a benne áramló víz, tulajdonképpen a lényege, folyamatosan változik.

Velünk emberekkel ugyanez a helyzet, folyamatosan változunk. Az anyagi testünk folyamatosan változik, másodpercről másodpercre, nincs egyetlen pillanat sem az életünk folyamán, amikor ne történne a testünkben változás. Hiszen ma nem úgy nézünk ki, mint 5 évvel ezelőtt, vagy mint 10 évvel ezelőtt, vagy mint amikor tinédzserként bandáztunk és a csajokat vagy a fiúkat néztük, vagy gyerekként a kedvenc katonánkkal, kocsinkkal, vagy babánkkal játszottunk, vagy újszülöttként gügyögtünk anyánk ölében. Arra a pici valamire pedig a legkevésbé sem hasonlítunk, aki anyukánk hasában növekedett. Pedig mind mi voltunk. Ugyan más érzések, más gondolatok, más szemszög, de valami mégis összeköt minket ezekkel a korábbi formáinkkal. Valami közös van bennünk és ez a közös valami folyamatosan ömlött embrióból újszülöttbe, újszülöttből tinédzserbe, tinédzserből felnőttbe, felnőttből középkorú-, majd öregemberbe. És ez a valami nem úgy folyt át és alakított minket, hogy egyik nap felébredtünk és hirtelen öregedtünk 5 évet aztán 10 évig éltünk hasonló testben és egy napon felébredtünk és hirtelen 10 évvel öregebbnek láttuk magunkat. Ez a változás napról napra, másodpercről másodpercre történt és történik velünk egészen a halálunkig. Ez megcáfolhatatlan tény: változunk. Ez ellen nem tudunk tenni. A világ ugyanígy tesz körülöttünk: változik. Bár vannak dolgok, amik állandónak tűnnek, de ez csak érzékeink korlátozottsága miatt van így. Vegyük például a fényt. Fizika órán megtanultuk, hogy a fénynek hullám- és részecsketulajdonságai egyaránt vannak, bizonyos helyzetekben a hullám-jelleg uralkodik, más helyzetekben pedig a részecske-jelleg, vagyis alapvetően rezgések összessége aminek van egy jellemzője a hullámhossz, vagy frekvencia ami meghatározza például a színét (ezt 1905-ben Einstein mondta ki, majd 1920-ban a protonról és az elektronról is, később minden elemi részecskéről (tehát minden anyag elemi építőkövéről) bebizonyosodott, hogy ezzel a két jellemzővel bír). A fényt mi állandónak látjuk. Nézzünk például egy gyertyát. Meggyújtjuk. Rendben, a láng változtatja az alakját ebből következtethetünk valamicskét a változás tényére, de alapvetően állandónak tűnő fényt ad nekünk. De vajon az a láng, amit meggyújtáskor láttunk egy perc múlva is ugyanaz a láng? Vagy nézzük meg a lámpát. Felkapcsoljuk. Azt a gyertya pislákolásához képest már ténylegesen állandónak látjuk, nem is gondoljuk, hogy másodpercről másodpercre milliónyi fotont bocsát ki, amik a szemünknek felfoghatatlan és érzékelhetetlen sebességgel ütköznek a megvilágított tárgyaknak, ahonnan egy részük ugyanazzal a sebességgel jut a szemünkbe. Ez is tény és könnyen felfogható, hogy ez a fény bár állandónak látjuk mégsem állandó. Ha valaki még mindig nem hiszi el, akkor az a valaki szerencsés, mert valószínűleg még nem kapott áramszámlát a hónap végén.

1952-ben egy a fejlesztéséért Nobel-díjat kapott tudós Donald A. Glaser buborékkamrájának segítéségével megállapították, hogy a szubatomi részecskék másodpercenként 1022-szer keletkeznek és pusztulnak el. Vagyis az atomokat felépítő részecskék folyamatosan születnek és tűnnek el. Ráadásul egy pillanat alatt felfoghatatlanul sokszor. Mivel mi is atomokból épülünk fel, ezért elgondolkodtató a tény, hogy a minket alkotó elemi építőkövek alaptermészete is, mint minden elemi részecskéé: hullám és részecske jelleg.  Tehát Buddha 2500 évvel ezelőtti állítását miszerint minden rezgés és minden folyamatosan változik, vagyis semmi sem állandó, azaz a testünk is és a környezetünk is minden másodpercben folyamatosan változik ezt bizonyosnak vehetjük, mindenféle misztikum és hozzáképzelés nélkül.

Ehhez hozzájön még egy érdekes tény, de ezt csupán csak érdekességképpen gondolatébresztőnek szánom: Általános iskolában szerzett ismereteink alapján mindenki tisztában van azzal a ténnyel, hogy atomokból épülünk fel. Egy atom szubatomi részecskékből, elektronokból és az atommagot alkotó protonból és neutronból áll (a teljesség igénye nélkül. Ezek a szubatomi részecskék tűnnek el és jelennek meg másodpercenként 1022 gyakorisággal). Tudjuk, hogy a részecskék között tér van. Vagyis szemléletesebben: ha például egy hidrogén atomot felnagyítunk egy focipálya méretűre, akkor az atommag egy a focipálya közepén lévő golflabda lenne a körülötte keringő elektron pedig a pálya szélein mozogna. A kettő között semmi nincs csupán üres tér. Látható, hogy egy atom is inkább tér, mint anyag. Akkor ez alapján jöjjön egy képszerű tény rólunk emberekről: Ha ilyen formán kivonjuk az összes teret (az atomokban lévőt és az atomok közöttit) az emberi testből akkor a visszamaradt valós anyag (tehát az atomot alkotó részecskék összessége) és tér viszonyát ehhez a golflabdához lehetne hasonlítani, mint ahogy egy üres focipálya közepén ül. De ugorjunk egy szintet feljebb szubatomi szintről az atomok, elemek szintjére. Nézzük csak meg, milyen elemekből is épülünk fel: A test 62 %-a hidrogén, azután következik az oxigén 26 %-al, majd a szén, 10 és a nitrogén 1,5 % (Ged Summer: Body Intelligence, 2010, Singing Dragon publisher) Marad 0,5 % az egyéb elemekre. Valóban szén alapúak vagyunk, ahogy általában mondják az emberről? Nekem inkább hidrogén alapúnak tűnünk. Ráadásul milyen érdekes, hogy a négy legnagyobb mennyiségben bennünk található elem közül három, elemi formájában gáz halmazállapotú csupán a szén az, ami szilárd.

A leírtak a tudomány jelenlegi szintjén tényszerű, a tudomány által is elfogadott adatok. A kérdés most már csak az, hogy mi a hétköznapi életünkben mit tudunk kezdeni ezzel a bennünk lévő nagy térrel és a szubatomi részecsék iszonyú gyors változásával. Tudunk-e neki irányt szabni? Befolyásolhatjuk-e akaratunk és kedvünk szerint vagy el kell fogadnunk és tehetetlenül sodródnunk kell ezzel a hiperszonikus sebességgel? A kérdéseket és a tényt, hogy olyan szubatomi részecskékből épülünk fel, amelyek másodpercenként 1022 alkalommal tűnnek el és születnek, ráadásul minden körülöttünk lévő dolog ugyanígy tesz továbbá, hogy a valóság egy másik szintjén minden, de minden körülöttünk - magunkat is beleértve - vibrációk halmaza, egyelőre tegyük félre. Ugyanis a valóságunk jelenlegi szintjén - vagyis, hogy itt ülünk, olvasunk értelmezünk és próbálunk egyetérteni vagy egyet nem érteni, - a leírtakkal alapvetően nem tudunk túl sokat kezdeni azonkívül, hogy intellektuálisan tudomásul vesszük.

vissza a fejezetekhez 

Reakciók összessége

Tehát az előző leírás alapján megállapítottuk, hogy rezgések és rezdülések összessége vagyunk. Minden, amit mi magunknak és a környezetünknek gondolunk rezgésekkel jellemezhető és írható le. Több szubatomi részecske együttes rezgése kiad egy közös eredő atomi rezgést. Több atom együttes rezgése kiadja a molekula jellemző eredő rezgését és így tovább amíg el nem jutunk a makro szintig. Tehát ilyen formán minden szervünknek, minden sejtünknek sőt saját magunknak is megvan a maga rezgése, frekvenciája, vagy mondhatjuk ritmusa, ami folyamatosan változik. Ilyen, mindenki számára érzékelhető ritmus a szív ritmusa, vagy a légzés ritmusa. De ezeken túl a testben több ezer féle számunkra is érzékelhető és kevésbé érzékelhető ritmus létezik és működik (többek között ilyen a kranioszakrális ritmus, vagy a perisztaltika kígyózó tekeredése is, vagy akár sejtekre lebontva is beszélhetünk ritmusokról). Az könnyen belátható, hogy ezt a több ezer ritmust össze kell hangolni, annak érdekében, hogy élni tudjunk. Van bennünk tehát egy szervező erő, ami egy hatalmas zenekar karmestereként a ritmusokat összehangolja ezt a szervező erőt, nevezzük egyelőre tudatnak.

Mivel folyamatosan kölcsönhatásban vagyunk a környezetünkkel, ami állandóan változik (csakúgy mint mi magunk), ezért a változásokra állandóan reagálnunk. Ez az állandó reagálás határozza meg a ritmusunkat, azaz minket. Például közismerten, ha idegesek vagyunk, félünk vagy aggódunk, akkor a szimpatikus idegrendszernek köszönhetően többek között szaporább és felszínesebb lesz a légzésritmusunk, gyorsul a szívritmus, lassul a perisztaltika (azaz a bélmozgás), de mivel a szervezetünk egy nagy zenekar, aminek minden tagja próbálja követni a karmester mozdulatait, ezért máshol is jelentkezik ennek a hatása: az izmok megfeszülnek, pupillák beszűkülnek és megannyi más biokémiai folyamat indul el bennünk. Változik a ritmusunk és változik bennünk a „zene”. Ha szomorúak vagyunk és sírunk, sós folyadékot választ ki a szervezetünk és könnyezni kezdünk, a légzésünk egyenetlenné válik, megfeszülnek a hasizmaink, ennek következtében összegörnyedünk. Nevetéskor a rekeszizmunkat dolgoztatjuk, dopamint termel a hipotalamuszunk, aminek következtében számos biokémiai folyamat indikálódik testünk többi részében. De ugyanígy bármilyen érzés (és gondolat is hiszen a kettő együtt jelenik meg) szeretet, vágyódás, düh, harag esetén a testünk valamilyen reakcióhalmazt indít el aminek következtében egy bizonyos „pózt” vesz fel. Minden, életünkben megélt érzelem esetén a testünk felveszi az adott érzelemhez tartozó szokásos pózát, azaz az érzelem szomatizálódik, amikor is bizonyos izmok, vagy más szövetek (akár szervekben lévők is) megfeszülnek. Minden érzelmünknek meg van a helye, illetve helyei a testben ahová kihatnak. Ha megfigyeljük a magyar nyelvet nagyon kifejező tud lenni. Meghasad a szívünk, amikor valamilyen fájdalom ér minket, remeg a gyomrom, ha ideges vagyok, vagy rosszmájú vagyok amikor irigykedő rosszindulat van bennem, vagy éppen epés megjegyzést teszek valakire amikor dühös vagyok. Ezeket nem csupán érzelmi szinten éljük meg hanem valóban fizikailag is érezzük a „szívhasadást”, vagy például a gyomorremegést. Minden érzelmet, amit megélünk, ilyen módon kódolunk a szöveteinkbe. Minél többet éljük meg, annál feszesebbek lesznek a szöveteink az adott helyeken. Így keletkeznek bennünk a szó szerinti „csomók”, amik egy idő után már annyira feszessé teszik a szövetet, hogy az képtelenné válik funkciójának az ellátására és kialakul a betegség. A gyógyításkor ezeket a lelki csomókat kezdjük el oldani, amik valójában, tehát a szövetekbe kódolva, fizikailag is megtalálhatók a testben. Ha ez egy kicsit sok elsőre ne csüggedjünk. Próbáljuk meg megvilágítani egy másik oldalról is.

Mielőtt tovább mennénk le kell szögezni, hogy gondolat nincs érzelem nélkül és érzelem sem áll önmagában. Ezek elválaszthatatlanok. De ugyanígy elválaszthatatlan az érzelem-gondolat kombinációktól a testi szövetkód is. Nem tudunk gondolni úgy dolgokra, hogy ne lennének hozzá tartozó érzelmeink, illetve ahhoz kapcsolódó testi érzéseink legfeljebb olyan minimális szintű, hogy nem tudatosodik bennünk. A legegyszerűbb a megértése a test-lélek-gondolat elválaszthatatlan egységnek, ha a tér három dimenziójához hasonlítjuk. Szélesség-hosszúság-magasság a 3 dimenzióban azaz a mi valóságunkban elválaszthatatlan. Nincs tárgy a valóságban, azaz a szemünkkel érzékelhető térben, aminek ne lenne szélessége, hosszúsága és magassága. Egyszerűen nem létezik, legfeljebb egyik dimenziója olyan jelentéktelenül elhanyagolható (mondjuk rá hajszálvékony), hogy szemünkkel alig érzékelhető. Csupán a matematikában elvont fogalomként beszélhetünk 2 dimenziós térről x-y tengellyel, de soha senki nem látott még 2 dimenziós teret és nem is láthat. Tehát a logikai vonal amit eddig megállapítottunk: mi is és minden körülöttünk folyamatosan változik, mi és a környezetünk a folyamatos változás miatt, folyamatos kölcsönhatásban van, azaz folyamatosan reagálunk (minden másodpercben). A reakcióink három szinten jelentkeznek testi, érzelmi, gondolati szinten, tehát egy reakciónk nem történhet csak testi szinten, vagy csak lelki szinten vagy csak gondolati szinten. Mindhárom szinten egyaránt bekövetkezik valami változás. Vagyis aki úgy beszél egy beteg testről, hogy az érzelmi és gondolati attitűdöt mellőzi az nem a valóságról beszél és csupán absztrakt módon gondolkodik, hasonlatos ahhoz mintha valaki megpróbálná jellemezni a téglatestet pusztán a magasság dimenzióval. Senki nem fogja igazán megérteni sem azt, hogy hogyan is néz ki, sem pedig azt, hogy ha a térben forgatjuk, akkor hogyan változnak az adott dimenzióhoz tartozó értékei.

Minden környezetre adott reakciónknak (azaz életünk minden másodpercének, mivel minden másodpercben tudatosan vagy tudat alatt, de reagálunk a környezetünk állandó változásaira, hogy azzal egyensúlyba tudjunk maradni) tehát három szintje van, három szinten jelentkezik: testi (érzetek formájában), érzelmi és gondolati szinten (az utóbbi kettőt együttesen nevezzük ezután tudatnak). Ez a hármasság (illetve kettősség) elválaszthatatlan. Ráadásul ezek a szintek folyamatosan hatnak, reagálnak egymásra, mint valami leállíthatatlan ping-pong meccs. A tudat (érzelmek és gondolatok) stimulálja a test bizonyos (adott érzés-gondolat csomaghoz tartozó) részeit, azaz megkezdődik a szövetkódolás, de ugyanígy a test adott részeinek ingerlésekor is a tudatban megjelennek gondolatok, emlékek formájában, amik érzelmeket gerjesztenek, a gerjesztett érzelmek gondolatfolyamokat indítanak el, amik hatással vannak a testre és kódolódik az információ a szövetekben. A szövetfeszültségeket újra érzékeljük tudatosan vagy tudattalanul, amire ismét érzelmek és gondolatok jelennek meg és ez így megy egész nap folyamatosan, megállás nélkül. A test és a tudat vég nélküli oda-vissza adok-kapok játékából pedig nehéz a kiszállás. Ha még mindig nem teljesen világos amit mondani akarok, akkor nézzük hétköznapibb módon:

Példaként az érzések testbeli helyére egy pszichológus páros 1993-ban megjelent könyvében (G. Hendricks, Ph.D. & K. Hendricks Ph.D., Centering And The Art Of Intimacy Handbook, Fireside, NY, 1993) szereplő táblázatot adom, melyben a kutatásaik alapján az „elsődleges” érzelmekhez kapcsolódóan megfigyelt, a test adott pontjain jelentkező tüneteket (érzeteket) mutatták be. (Kiegészítés: Hendricksék a táblázatban szereplő öt érzést (szomorúság, harag, félelem, szexuális vágy és öröm) tartják elsődlegesnek, minden egyéb érzés ezen érzések valamilyen kombinációjaként értelmezhető. Például értelmezésükben a szégyen a szomorúság és a félelem keveréke, a féltékenység a szomorúság és harag keveréke...stb.;). 

Érzelmek

Helye a testben

Lehetséges érzetek

Szomorúság

torok, mell, has

„gombóc” érzése, nyomás, fájdalom, üresség

Harag

nyak hátsó része, fej, váll, karok, kéz

kötöttség-feszülés, lüktető halánték, feszült, rögzült áll, duzzadás, merevség, csavarodás

Félelem

has, fej, arc, mellkas, torok

száraz száj, feszültség a szemek és a száj körül, remegés, rövid légzés

Szexuális vágy

nemi szervek, has alsó része, test elülső fele

melegség, telítettség, áramlás

Öröm

mellkas, szemek, test elülső része

tágasság, kiterjedés, izzás, tisztaság, bizsergés

Ez persze csak egy sajátos csoportosítás, de a táblázat bemutatásának nem ez a lényege, hanem hogy érzékeltesse a test-tudat összefüggéseit. Ugyanígy saját magunkon is tehetünk megfigyeléseket, vagy akár ki is egészíthetjük a fentieket. Mi ugyanígy képesek vagyunk megfigyelni testünk reakcióit. Például amikor feszültek vagy mérgesek vagyunk, akkor összeszorítjuk az állkapcsunkat, vagy amikor fenyegetve érezzük magunkat legtöbben felhúzzuk a vállunkat. Vagyis az érzéshez kódolódik egy testi póz egy szövetkombináció, ami a test bizonyos helyein lévő feszültségeket jelenti.

Tegyünk egy kísérletet, hogy megtapasztaljuk, mi is ez a szövetkódolás amiről beszélek: Amennyire csak tudjuk szorítsuk össze állkapcsunkat, szorítsuk össze ajkainkat és szorítsuk össze szem körüli izmainkat (főleg az állkapcsunk szorítására koncentráljunk). Maradjunk így egy 20-30 másodpercig Mit érzünk? Érezzük, hogy a gyomrunknál is automatikusan elkezd feszülni és émelyegni? Érezzük, hogy az ujjaink is kezdenek megfeszülni és egyre rosszabb lesz a közérzetünk? Tudjuk, hogy mi ez az érzés, ami jönni akar? Most engedjük szabadjára, ami ehhez a szövetkód-kombinációhoz tartozik: legyünk dühösek. Tartsuk az izmainkat megfeszítve és legyünk mérgesek, haragudjunk akárkire vagy akármire. Ugye milyen könnyen megy, most hogy felvettük a neki megfelelő pózt? Engedjük az érzést uralkodni. Figyeljük meg, hogy még hol érzünk feszültségeket a testünkben. Ha azt érezzük, hogy ordítanunk kell, hát préseljük a rekeszizmunkat és ordítsunk. Rendben, most pihenjünk egy kicsit aztán kezdjük újra: amennyire csak tudjuk szorítsuk össze állkapcsunkat, ajkainkat és szem körüli izmainkat (megint helyezzük a hangsúlyt inkább az állkapcsunk, rágóizmaink szorítására). De most próbáljuk meg jól érezni magunkat, gondoljunk valakire, aki nagyon kedves nekünk és próbáljunk meg szeretet adni. Sikerül? Ugye minél jobban akarunk szeretet adni, vagy kellemes dologra gondolni annál inkább próbál oldódni a feszültség az arcunkban, de ha tartjuk a feszültséget az állkapcsunkban, ajkainkban és szemünk körül akkor egyszerűen nem tudunk szeretni. A szeretetnek és jó kedvnek egyszerűen más a szövetkódja (persze lehet kondicionálni magunkat arra, hogy dühöngő arccal is tudjunk szeretetet adni bár annak nem sok értelme lenne). Valahogy így működnek a reakcióink. Az érzéseink, így a düh szövetkombinációja szerveket ugyanúgy érint, mint izmokat (talán valakinek sikerült is éreznie). Ahány érzelmünk van annyiféle szövetkombinációnk vagy kódunk. Hasonlatos ez az arc mimikájához, az arc izmai is kifejezik az érzelmeket, ily módon a testnek ugyanúgy meg van a saját mimikája (szövetkódja). Minél mélyebbek, erősebbek az érzéseink annál jobban megfeszülnek a szöveteink az adott helyeken. Minél többször érezzük ugyanazt az érzést (pl. bánatot, dühöt) annál feszesebbek lesznek a szövetek az érzéshez tartozó helyeken. Ez fordítva is ugyanúgy igaz, minél feszesebbek a szövetek bizonyos helyeken, annál könnyebben tudjuk érezni a hozzájuk tartozó érzést. Aki sokat nevet az könnyebben tud nevetni, mint az, aki sokat szomorkodik. Aki sokat szomorkodik annak pl. gyengébb a rekeszizma ezért nehezebben tud nevetni is. Ki mire kondicionálja magát, ki milyen szövetekre „gyúr” attól függően fogja felvenni a neki kényelmesebb pózokat, azaz érzéseket és gondolatokat. A probléma nem az, hogy érzéseink vannak, amiket megélünk, hanem az, hogy bennük maradunk és nem tudunk kijönni belőlük. A testi feszültségeinket nem tudjuk oldani, nem tudjuk lenyugtatni, ott maradnak a testünk emlékezteti a tudatunkat az érzésre, az érzések pedig újra csak ingerlik szöveteinket, hogy feszesek maradjanak. Olyan ez mintha „begörcsölnénk” egy érzésbe.

Fontos tehát belátnunk és megértenünk, hogy minden érzés hatással van a fizikai testünkre, vannak általános szövetkódok például, hogy a szeretet főleg a szívben, a vágy a gyomorban és az alhasban okoz feszültséget, de az, hogy hogyan, hány helyen kódolja valaki az érzelmeit a szöveteibe az csak az egyéntől függ. Például ha valaki gyerekkorában menekült mondjuk egy kutya elől de az a kutya végül megharapta a combját, akkor a félelem nem csak az általános részein (mint a gyomor, torok) fog kódolódni, hanem lehet, hogy a combjánál lévő szövetek is őrizni fogják a harapás emlékét. Azaz ha élete során valahányszor félelmet érez, akkor a combjában is feszültség lesz. (Nem ritka ilyenkor, hogy egy-egy terápiás kezelés alkalmával (például kranioszakrális, thaimasszázs, akupunktúra..stb.)  a comb szöveteinek lazításakor (azaz ingerlésekor), félelem érzése indukálódik a kezeltben és akár sírva is fakad.)

Jegyezzük tehát meg: a valóságban nem létezik érzelem önmagában, az csupán a reakciónk egyik aspektusa. Nem jelenhet meg a tudatunkban érzelem anélkül, hogy ne okozna feszültséget és ne kódolódna a testünk valamely területén és ugyanígy nem létezik gondolat nélkül sem. A testünk így őriz meg minden emléket, gondolatokkal és érzelmekkel együtt. Így már érthető minden karmával kapcsolatos figyelmeztetés, hogy ne árts másoknak, mert azzal magadnak ártasz és tetteid következményeivel számolni kell. A fentiek alapján minden misztikumot mellőzve egyszerűen belátható, azzal például, hogy tartósan haragszunk valakire, azaz megéljük ezt az érzést, leginkább magunknak ártunk a káros szövetfeszültségek életben tartásával. Olyan ez mintha a konditeremben folyamatosan csak a bicepszünkre dolgoznánk anélkül, hogy utána lelazítanánk. A bicepszünk befeszül, akár be is gyulladhat, de mindenestre nagyon kötötté teszi a karunkat. Nézzük csak meg azokat a bodybuildereket akik nem átgondoltan edzenek és a látványizmokra gyúrnak. Semmi rugalmasság nincs a mozgásukban, mindegyik ugyanolyan kötötten jár, a karjuk rendkívül le van korlátozva a mozgást illetően, ráadásul az állandó feszültség miatt sérülékenyebb is az izomzatuk. Egy idő után már minden gondolatuk, tettük az izmuk körül forog és meghatározza az egész életüket. Hasonlóan korlátozzuk le saját magunkat is az állandó dühöngéssel, haraggal, aggodalommal, félelemmel. Ugyanúgy „túlgyúrjuk” a testünknek ezen érzelmekhez tartozó szöveteit, állandó feszültségben tartva őket. Ráadásul ezek a szövetek a feszültség miatt sérülékenyebbek, rugalmatlanabbak is, ugyanúgy, mint a bodybuildereknél a kötött kéz, nem látják el a funkciójukat csupán korlátozottan, így könnyebben kialakulnak betegségek az adott szervhez kacsolódóan.

Vagyis ha sokáig negatív érzelmekben vagyunk, vagy mondjuk egy bizonyos érzelmi attitűd jellemzi napjainkat, mondjuk állandóan szorongunk és ebből az állapotból nem tudunk kijönni, azaz nem tudjuk ellazítani a folyamatosan feszített szöveteket akkor rosszat teszünk a testünkkel és az egészségünkkel. Ráadásul, ha már az egészségügyi vonzatát nézzük a feszült szövetek azért, hogy feszítve legyenek rengeteg energiát igényelnek a szervezettől, így ha feszültek vagyunk akkor általában nagyon rossz a testünk energiaellátása is és többnyire enerváltak, fáradtak is leszünk.

Tehát mit állapítottunk meg eddig:

  •  Mi magunk és környezetünk is olyan szubatomi részecskékből épül fel, amelyek másodpercenként 1022-alkalommal pusztulnak el és születnek meg. Minden részecskének van hullámtermészete, azaz saját frekvenciája, így minden azokból felépülő nagyobb szerveződésnek is van frekvenciája, ritmusa. (ezzel egyelőre a valóságunk jelenlegi szintjén azon túl, hogy tudomásul vesszük, többet nem tudunk kezdeni).
  • A fentiekből kifolyólag mi magunk is és a környezetünk is folyamatosan változik. Nincs állandó, hiszen bennünk és körülöttünk minden egyes részecske folyamatosan eltűnik és születik! Csupán a mi érzékszerveinknek érzékelik úgy, hogy ez a változás állandó. Csakúgy mint ahogy a fényt is állandónak érzékeljük pedig minden egyes foton másodpercenként 300 km-es sebességgel hasít. (még ezt is csak tudomásul tudjuk venni, mert tudós emberek megmérték, detektálták, lefényképezték…stb.)
  • Mivel mi is szubatomi részecskék halmaza vagyunk, amelyeknek frekvenciája van, így saját testünkben is több ritmus található szubatomi szinttől egészen a makro szintig (szívritmus, légzésritmus, kranioszakrális ritmus, perisztaltika, szervek ritmusa, sejtek ritmusa). Azaz mi is ritmusok (rezgések) összessége vagyunk, amit a tudat, mint karmester hangol össze és harmonizál. (Ezen ritmusok jelentős részét már saját valóságunkként tapasztalhatjuk meg puszta megfigyeléssel).
  • Az állandóan változó környezetünkkel folyamatos kölcsönhatásban vagyunk, azaz reagálunk tudatosan vagy tudattalanul (reflexszerűen, ösztönösen). A reagálás folyamatos, másodpercről másodpercre történik. A hétköznapi élet szintjén egyszerűen nem tudunk nem reagálni (ez mindenki számára megtapasztalható: próbáljunk meg nem reagálni a külvilágra, például hagyjuk figyelmen kívül, hogy a szerveinknek oxigénre van szüksége és ne lélegezzünk, hiszen a lélegzés is csupán egy ösztönszerű reflexe, illetve válasza a testnek az oxigénhiányra (ez csak egy rossz vicc voltJ ))
  • A reakcióink mi magunk vagyunk, ez határoz meg minket. A reakcióink test-érzelem-gondolat (test-tudat) szintjén egyaránt jelentkeznek.
  • A test-tudat (illetve test-érzelem-gondolat) egysége a valóság dimenziójában szétválaszthatatlan. Hasonlatosan, mint a tér 3 dimenziója. Érzelmekről, gondolatokról és testi érzetekről önmagukban csak absztrakt módon beszélhetünk, de a valóságban nem. Éppen úgy, mint ahogy nem láthatunk sohasem 2 dimenziós téglalapot, mivel ahogy lerajzoljuk, azaz megjelenítjük a térben, már is lesz vastagsága (még ha csak annyi is, mint a papíron hagyott grafit magassága). Minden érzelem, hatással van a testünkre és gondolatot indukál, minden gondolat érzelmet generál és egyben hatással van a testünkre és minden testi érzet érzelmi reakciót vált ki és gondolatokat indít el, még ha valamelyik szinten elhanyagolható is az egymásrahatás.
  • Ha állandósult érzelmi állapotaink vannak, az a testben okozott folyamatos feszültség miatt deformációt okoz a test adott részein, az érzelmi-gondolati csomagokhoz tartozó szövetekben, így korlátozva a test ezen részeinek megfelelő működését (túlműködés, vagy alulműködés), és mivel a test egyetlen komplex egység aminek az eredő ritmusát a tudat, mint karmester hangolja össze, így ha egy rész ritmusa, üteme, tónusa megváltozik az egész zene másképp hangzik, azaz kialakul a betegség.

Akkor most már tudjuk, hogy hogyan betegszünk meg, de lássuk, hogyan jöhetünk ki belőle…..

 vissza a fejezetekhez

Amiben hiszünk, az a valóságunk! (hitrendszerek)

Tehát megállapítottuk, hogy folyamatosan minden másodpercben reagálunk a környezetünk változásaira ez a reakció jellemezhető testi-érzelmi-gondolati szinten. Rögzült negatív érzelmi reakció (vagy más néven viselkedési minta) kapcsán a szövetekben okozott állandó feszültség a test működési zavarához, azaz ritmusának megbomlásához vezet. Romlik a ritmus, romlik az egészség, megbetegszünk. De reakcióink nem maradnak abba. Mivel életünk minden másodpercében reagálunk a környezetünkre, ezért most a betegségünkre kezdünk reagálni, ami érzelmi, gondolati és testi szinten egyaránt megjelenik. Korábbi reakcióink (viselkedési mintáink) szerint cselekszünk és vagy saját magunk kezdjük el kúrálni magunkat, vagy orvoshoz megyünk, vagy éppen valamilyen alternatív módszerrel akupunktúrával, akupresszúrával, reflexológiával vagy egyéb masszázstechnikával próbálkozunk. De mi dönti el, hogy gyorsan kigyógyulunk-e a betegségünkből, vagy hosszú hónapokig küzdünk vele, vagy esetleg súlyos esetben belehalunk?

Az orvoson múlik? A gyógyszeren múlik? Az alternatív eljáráson múlik? A gyógyító személyén? Esetleg rajtunk? Gondoljuk át megint a bevezetőben leírt kérdéseket:

Miért van az, hogy ugyanabban a betegségben szenvedő embernél egy thaimasszázs, egy siatsu masszázs egy akupunktúrás kezelés, vagy éppen egy reflexológia csodálatos gyógyuláshoz vezet, míg másik ugyanolyan betegséggel bíró embernél semmi jelentős változást nem tud elérni? Miért nem tud a nyugati orvoslás abszolút módszert ajánlani a rákra, vagy az autoimmun betegségekre: a sclerosis multiplexre, az arthitis különböző formáira (izületi gyulladásra), az allergiára? Miért tud valaki ezekből kigyógyulni, míg mások éveken keresztül szenvednek vele vagy végül akár bele is halnak? Miért? Mi a különbség, hiszen a betegség ugyanaz?

Mindenki tudja, hogy a nyugati orvoslás sem, ahogy a keleti sem nem mindenható. A nyugati orvoslás a tüneti kezelések terén akut betegségeknél, biokémiai kutatásokban és a sebészeti beavatkozásokkal magas szinten jár (illetve járna, ha a dilettáns orvosok miatt a nem megfelelő gyógyszerek mellékhatása következtében kialakult betegségektől és az orvosi műhibáktól eltekintünk, amelyek egyébként az USA-ban a vezető halálozási okok között vannak), azonban krónikus betegségek esetén köztudottan tehetetlenül áll az orvostársadalom. Nincs módszer, gyógyszer ami komolyabb, elhúzódó betegségekkel tenni tud valamit is. (Hogy is tudnának, hiszen a megközelítés, a szemlélet nem megfelelő. Mivel a testet továbbra is az érzelmektől és gondolatoktól szeparáltan kezelik, ami ha csak anyagból lennénk és nem lenne bennünk érzelem és gondolat akkor feltehetően kitűnően működne is azonban nem számolnak azzal ami az embert emberré teszi. Vagyis, hogy az előző példánál maradjak megpróbálják megérteni a téglatestet csupán a magasságából?!) A keleti orvoslás már komplexebben szemléli az embert, a test-lélek-szellem egységében azonban hazánkban ezek a módszerek sem mondhatók abszolút nyertesnek egy-egy betegség esetén.

Mi az a tényező, ami miatt minden módszer akár nyugati, akár keleti csúfos kudarcot szenved egyes emberek esetében? Ugyanaz a tényező-e, mint amelyik azért felelős, hogy meggyógyulunk és ennek következtében a nyugati vagy a keleti módszer felmagasztalásra kerül? Ha egy módszer az egyik embernél bevált, akkor a másiknál miért hatástalan? Ha egy módszer eredménye ennyire bizonytalan, akkor vajon számít-e egyáltalán a módszer maga, vagy csupán az a bizonyos ismeretlen tényező játszik szerepet és az adja ki az egyenlet végeredményét?

Ezt tisztán kell látnunk: van egy tényező, ami felette áll minden gyógyító módszernek, ami alapján valóban eldől, hogy valaki meggyógyul vagy sem és ez a tényező nem a külvilágban, hanem valahol az emberben keresendő.

Most szívem szerint leírnék egyik nagyrabecsült tanítóm, Rosemary Wallace sokat emlegetett mondatával kezdődően a „How we live?”, azaz „Hogyan is élünk?” egy egész fejezetet melyben bemutatom, hogy meglátásom szerint hogyan is működünk mi emberek. Miért reagálunk úgy, ahogy reagálunk, miért menekülünk betegségekbe, miért lopunk, hazudunk, de nem teszem, mert ez a fejezet túl szubjektív lenne, úgyhogy legyen elég annyi amennyit a bevezetőben írtam a figyelem fontosságáról és az önszeretet hiányáról. Ehelyett inkább tényszerű dolgokat fogok leírni, ahogy eddig is próbáltam még pedig arról, hogy a gyógyulás hogyan is működik.

Sok történettel találkoztam életem során, amikor elcsodálkoztam, hogy az ember képességei mennyire határtalanok. Mennyire tud hinni és mennyire kétségbe tud esni. Jó lenne leírni a következő történetet hivatkozással, de sajnos már nem tudom, hogy hol olvastam, így ha valaki ráismer akkor köszönettel veszem ha elküldi nekem, hogy tudjak rá hivatkozni, (mivel törekszem az objektivitásra, ígérem ez lesz az egyetlen történet amit hivatkozás nélkül szerepeltetek): Egy középkorú férfiről szól aki olyan bőrrákban szenvedett, amely során hólyagos kelések voltak az egész testén. A kórházban feküdt már jó ideje, az orvosok feladták a reményt, hogy bármit is kezdjenek vele. Egyszer csak a férfi meghallotta a folyosón, hogy bőrrákra vonatkozóan egy új gyógyszert akarnak a piacra dobni, amit az ilyenkor szokásos módon először tesztnek vetnek alá. Jelentkezett tesztalanynak. Jó idő eltelt mire elindult a gyógyszerteszt. Azonban ahogy elkezdte szedni a férfi a gyógyszert 3 napon belül elmúltak a testéről a hólyagok és az állapota rohamosan javult olyannyira, hogy 2 hét múlva haza is engedték. A tesztet 1 hónap után leállították, a gyógyszert hatástalannak minősítették, mivel a gyógyszer a férfin kívül senkinél nem hozott eredményt. A férfinek közel egy évre rá ismét tünetei jelentkeztek és kórházba került. Ismét egy gyógyszertesztben vett részt, ami hasonló forgatókönyv szerint zajlott a korábbihoz, vagyis a férfi tünetmentes lett, de a tesztet itt is leállították a gyógyszer hatástalansága miatt. A férfi ezt követően fél éven belül meghalt.

Ugye mindenki ismeri a placebo hatást. A fenti történet is egy remek példája annak, hogy az ember mire képes, ha hisz és reménykedik. De, hogy valóban hiteles hivatkozásokkal éljek a téma egyik hazai szakértőjének számító Szendi Gábor, „Antidepresszáns és Placebo” című könyvéből vennék ki néhány szemelvényt (a könyv teljes egészében elolvasható a http://www.tenyek-tevhitek.hu oldalon):

„Wolf (1950) sokat idézett híres kísérlete az elsők közt demonstrálta, hogy egy aktív hatóanyag nem feltétlen „objektív” hatása szerint hat, hanem a hatástól függ, mire adják. Wolf két nőbetegét írta le, akik csillapíthatatlan hányásban szenvedtek, s kezelésükre ipekakuánát, egy igen erős hánytatószert adott. Mindkét beteg esetén megszűnt a hányinger, ami azt jelentette, hogy a betegek szervezete nem egyszerűen a hányingerrel, hanem még a hánytatószer hatásával is sikeresen megküzdött.”

„A rejtett hiedelmek hatását illusztrálja az a vizsgálat, amelyben orvostanhallgatóknak olyanformán adtak placebót, hogy egy részük piros, másik részük kék bevonattal kapta, illetve volt, aki egy szemet, volt aki kettő szemet kapott belőle. Később a hatásról kikérdezve őket kiderült, hogy a pirosat stimulánsnak, a kéket nyugtatónak érezték és a két tabletta hatásosabb volt, mint egy (Blackwell és mtsai, 1972).”

 „Penick és Fisher (1965) noradrenalin vagy fiziológiás sóoldatot adott be vizsgálati személyeknek egy héten keresztül. Egyik ülésen azt mondták az alanyoknak, hogy stimulánst kaptak, melynek hatására élénkséget, szorongást, remegést tapasztalhatnak. Más ülésen azt közölték, hogy nyugtató-álmosító hatású szert adtak be és a várt hatás álmosság, lelassulás, tompaság lehet. Minden ülés előtt és után vérmintát vettek az alanyoktól, és kérdőívvel ellenőrizték a pszichés szubjektív hatást. Az adatok elemzése azt mutatta, hogy a „stimuláns” verzióban nagyobb volt az élénkség, mint a „szedatív” utasítás esetén. Ami igazán meglepő volt, hogy az aktív anyag esetén a vér glukóz- és zsírsavszintje is a várt hatásnak megfelelően alakult, vagyis azonos adag noradrenalin nem csak szubjektíve váltott ki más választ a várt hatás fényében, hanem fiziológiai szinten is.”

Látható tehát, hogy a gyógyszerek tekintetében nem igazán lehet, különbséget tenni valódi hatás vagy placebo hatás között. De ettől még megdöbbentőbb az a tény, hogy műtétek esetén is ugyanez a helyzet. Ráadásul itt „nem tűnékeny, megfoghatatlan pszichoszomatikus tünetek reagálnak placeboműtétekre, hanem súlyos bizonyítottan szervi elváltozásokon nyugvó betegségek.”

1939-ben egy Feischi nevű sebész kifejlesztett egy módszert (két mellkasi artéria elkötésével) az angina pectorisban szenvedő betegek szívének vérellátásának megsegítésére.  A publikációk szerint ezzel a beavatkozással rendkívüli sikereket értek el. „Először Adams (1958) fedezte fel, hogy akkor is javul a betegek állapota, ha nem elköti, csak körbehurkolja az artériákat, vagyis csak imitálja a műtétet. Cobb és mtsai (1959), valamint Diamond és mtsai (1960) vizsgálatában vakpróba keretében a betegek fele valódi, fele álműtéten esett át. A műtét során a sebésznek egy kártyát mutattak fel, melynek alapján megtudta, el kell-e kötnie az artériákat vagy sem. A valódi műtéten átesett betegek 73 %-a szignifikáns javulást mutatott a fizikai terhelhetőségben, a csökkent nitroglicerin szedésben és EKG monitorozás alatt. Az álműtéten átesett betegek 83 %-ban, vagyis nagyobb arányban javultak.”

„Az USA-ban évente 2-3000 emberen hajtanak végre térdműtéteket ízületi kopás és gyulladás miatt. Felvetődött, hogy tényleg hatásos műtétről van-e szó. Ennek vizsgálatára 180 beteget három csoportba osztottak. Két csoportban a már hatékonynak elfogadott műtéti technikát alkalmazták, a harmadik csoporton altatásban csupán bőrbemetszést végeztek. Két éves követés során a három csoport eredményei teljesen megegyeztek, azonos mértékben csökkent a fájdalom és nőtt a járóképesség.”

„Dr. Stephen és kollegái 1979-ben az Urology szaklapban írták le többszörös áttétben szenvedő betegük esetét, akinél rákos vese eltávolítása után eltűnt a tüdőáttét. A beteg gyógyultan távozott, ám 14 hónap múlva agyi áttét alakult ki. Ekkor felnyitották a koponyáját, de a daganatokat nem tudták eltávolítani, ezért a sebet visszazárták. Hamarosan kiderült, hogy ennek a hatására az agydaganatok is eltűntek. Egyetlen magyarázat, hogy a beteg az ismételt műtéteket „gyógyításként” értelmezte és a gyógyulásba vetett hite aktiválta az immunrendszerét.”

„Az egyik legmegdöbbentőbb és etikai okból nagy vihart is kavart kutatási irány a szinte már mozgásképtelen Parkinson betegeken végzett őssejt beültetés volt….

Dr McRae és munkatársai 2004-ben 30 súlyos Parkinson betegnél végezték el a placebokontrollos őssejt beültetést, vagyis 15 betegen álműtétet hajtottak végre. A műtétet követően jelentős javulás mutatkozott a betegeken, de a javulás mértéke attól függött, hogy ki mit hitt műtétjéről. Aki úgy gondolta palceboműtéten esett át az kevésbé javult, mint aki valódi beavatkozásnak vélte a műtétet. Egy idős asszony, aki már évek óta mozgáskorlátozott volt, a műtét után túrázni, jégkorcsolyázni kezdett. Legnagyobb meglepetésére, amikor egy év múlva nyilvánosságra hozták, ki melyik csoportba tartozott, kiderült, hogy ő placeboműtéten esett át.”

Több kutatás (Bendetti és mtsai (2003), Kirsch (1997), Moerman (2002)) végeredményeképpen levonásra kerül az a következtetés, hogy a terápiás hatás szignifikáns mértékben függ a beteg terápiával kapcsolatos ismereteitől, elvárásaitól, az orvos-beteg kapcsolattól. „A placebo hatás a szerzők szerint megtévesztő fogalom, mert valójában a kezeléssel szembeni elvárás és kezelés jelentése az, ami kiváltja a hatást.

Ami a nyugati orvoslás álláspontját illeti Szendi a következőket írja: „Azt gondolhatnánk, hogy a placebo és az aktív hatóanyag közti különbségtétel a modern tudomány korszakában már nem kérdés. Azonban az aktív hatóanyagok hatásosságára tervezett vizsgálatok metodikája körül éppen napjainkban bontakozik ki egy krízis,…….. Amikor manapság egy hatásosnak vélt vegyületről vagy gyógyszercsoportról derül ki, hogy hatása közel áll a placebóéhoz, nem pusztán kiküszöbölendő vizsgálati hibáról van szó, hanem egy paradigma megrendüléséről.”

Összefoglalóan leírja: „Több vizsgálatot idéztünk, de sokkal több létezik, melyben bizonyított szervi-szöveti elváltozások, biológiailag igazolt betegségek gyógyulnak meg igen nagy arányban placebóra. Ezek az eredmények erősen megkérdőjelezik a placebo és az akítv hatóanyagok közé húzott éles határt.”

Tehát a placebo hatás letagadhatatlan tény olyannyira, hogy a 70-es évek óta a gyógyszerteszteken kontrollcsoporttal mérik a hatóanyaggal rendelkező gyógyszerek hatásait a placebohoz képest. Nem véletlenszerűen, elszórtan csak egyes embereknél működik, hanem igenis működik olyan hatékonysággal, mint egy hatóanyaggal bíró gyógyszer vagy egy valóban elvégzett műtét, sőt mint ahogy láthattuk egyes esetekben jobb eredménnyel. Ráadásul a placebo hatás a hatóanyagtól függetlenül működik, ahogy olvashattuk például a hányásban szenvedő nők esetében, de az idézett könyvben még számos ilyen leírás található, például amphetamin (melyek köztudottan serkentő, izgató, energetizáló hatású (klasszikus speed, extasy)) szerek nyugtatóként hatottak a vizsgált személyekre, akinek azt mondták előzetesen, hogy nyugtatót kapnak.

Figyeljük meg a szemléletet: Azt beláttuk a korábbiak alapján, hogy az ember reakciói test-érzés-gondolat szintjén egyaránt hatnak. Nem léteznek egymás nélkül. Vagyis ha gyógyszert vesz be, azaz reagál a betegségére, az nem csupán anyagi szinten okoz változást (a hatóanyagának megfelelően például biokémiai folyamatokat indít el), hanem azt a győgyszert valamilyen hittel veszi be amihez érzelem és gondolat is társul. Ráadásul ez a hozzá fűzött gondolat-érzelem csomag képes felülírni a biológiai hatásmechanizmust is. Tehát egy anyag (esetünkben gyógyszer) nem hathat kizárólagosan csak a testre, kihatással van az érzelmekre s a gondolatokra is. Ha egy műtétet hajtanak végre a testünkön, az nem csupán a testünkre hat, hanem az érzéseinkre és gondolatainkra is hatást gyakorol és ugyanígy a testünk és tudatunk között véget nem érő pingpong játszma miatt az így kapott érzések és gondolatok is visszahatnak a testünkre. De figyeljük meg a lényeget: az eljáráshoz kötött gondolat-érzelem csomag felülírja a módszer hatásmechanizmusát.

Tehát továbbra is felteszem a kérdést?

Ha egy módszer (műtét, terápia, gyógyszer) az egyik embernél bevált, akkor a másiknál miért hatástalan? Ha egy módszer kimenetele ennyire bizonytalan, akkor vajon számít-e egyáltalán a módszer maga, vagy csupán az a bizonyos ismeretlen tényező játszik szerepet és az adja ki az egyenlet végeredményét? Kell-e foglalkoznunk egyáltalán a módszerrel magával vagy inkább vizsgáljuk meg a mechanizmust, mi történik az egyénben, mi az, ami ilyenkor működésbe lép, aminek segítségével valóban meggyógyul.

A fent leírt tények alapján be kell, hogy lássuk valójában nem az anyag (a gyógyszer, a műtét) hat hanem az az érzés-gondolat csomagok fejtik ki a hatását amilyen érzés-gondolat csomagot ahhoz a gyógyszerhez kötünk (tehát hogy elhisszük és azt gondoljuk hogy ilyen vagy olyan hatása van, vagy műtét esetén alávetjük magunkat). Vagyis mi az amit hiszünk az eljárásról, mi az amit hiszünk a gyógyító személyéről és mi az amit hiszünk az adott ritusról, ami részben az elvárásainktól részben a reményeinktől függ (bár éles vonal nem igen van a kettő között). A hitrendszerünk (vagyis reakcióink összessége) az ami meghatározza, hogy egy módszer (gyógyszer, terápia, műtét) milyen kimenetelű lesz. A hitrendszerünk pedig millió tényezőtől függ: földrajzi elhelyezkedés, kulturális háttér, társadalmi rang, családi hitrendszerek, iskolázottság…stb. Meg kell, hogy értsük nem anyagi tényezők befolyásolják a testünk állapotát, hanem kizárólag a hitrendszerünk, amit a tudatunk határoz meg és csak is a tudatunk képes megváltoztatni.

A hitrendszerekkel kapcsolatban eszembe jut egy történet amit pár éve olvastam: Szibériában 1978-ban olajkutatók, új területek után kutatva helikopterről egy kis házat pillantottak meg. Csodálkoztak, mert a legközelebbi lakott terület több, mint 250 km-re volt. Leszálltak és megközelítették a házat. A házban egy családot találtak, akikről kiderült, hogy korábbi vallásüldözés miatt 40 éve menekültek el otthonról miután 1936-ban Likov (a családfő) bátyját kommunista őrök lelőtték Likov szeme láttára, míg a földeken dolgoztak. (cikk)  „Az akkor még négytagú család némi vetőmagot vett magához, és bevetették magukat a tajgába. Likov feleségével, Akulinával indult útnak, velük tartott kilencéves fiuk, Szavin és kétéves lányuk, Natalia. Két kezükkel építettek kunyhót, és teljesen elszigetelődtek a többi embertől. Még két gyerek született a vadonban, 1940-ben Dmitrij és 1943-ban Agafia, ők soha nem láttak embert a családjukon kívül, és a kisgyerekek csak annyit ismertek a külvilágból, amit szüleiktől hallottak. A gyerekek tudtak arról, hogy vannak olyan helyek, amelyeket városoknak neveznek, és sok ember él együtt. Azt is tudták, hogy Oroszországon kívül vannak más országok is, de ezek inkább elvont fogalmak voltak nekik, nem tudták mihez kötni az információt. Az egyetlen olvasmányuk egy régi családi Biblia volt, Akulina ezzel tanította írni és olvasni a gyerekeket.

Az élet nagyon nehéz volt a tajgán, olyan alapvető dolgok hiányoztak, mint a ruhák vagy a cipők. A család teljesen elhasználta azokat a ruhákat, amiket magukkal hoztak, később kenderből próbáltak újakat varrni maguknak. Néhány évig még tudták használni az otthonról hozott edényeket is, de idővel ezek is elhasználódtak, és nyírfakéreggel helyettesítették őket. Ezzel azonban az volt a gond, hogy a kéregedényeket nem lehetett a tűzre tenni, ami igencsak megnehezítette a főzést.

Amikor Dmitrij felnőtt, már került hús is az asztalra, mert a fiú megtanult vadászni. Étrendjük azonban elég monoton volt, állandóan éhesek voltak, leginkább füvet, gombákat, burgonyát és mindenféle magokat ettek. Akulina az éhezés éveinek nevezte az ötvenes évek végét. Dmitrij sokszor napokig követte az állatok nyomait, a fiú hihetetlenül ellenállóvá vált, gyakran mezítláb is képes volt a hóban futni, és nagy mínuszokban is az erdőben aludt.”

Aki kíváncsi a továbbikra elolvashatja a történet zanzásított változatáta fenti hivatkozásra kattintva, de a mi részünkről itt most álljunk meg. Aki ebben a történetben nekünk egy lényeges szereplő az Dimitrij. Az ő ellenállóképessége is egy bizonyítéka annak, hogy az ember határait vagyis azt, hogy hogyan reagál a környezetére, kizárólag a hitrendszere szabja meg. Nyilvánvalóan bárki a mi kultúránkból (ami a hitrendszerünket meghatározza) kikerülne a tajgára és egy éjszakát kellene az erdőben töltenie szinte ruha nélkül, megjósolhatóan fagyhalállal nézne szembe. Dimitrijre azonban nem voltak hatással sem az iskolában tanultak, sem nem zavarták meg a tudatát az éjjel utcán megfagyott hajléktalanokról szóló hírek, talán még a megfázás szót sem ismerte. Dimtrij története is egy a sok közül hasonlóan a placebóról szóló történetekhez, amely megmutatja, hogy az ember képességeinek határa nem feltételnül ott van ahol hisszük.

Amit az ember képességeiről még szeretnék bemutatni, hogy elhiggyük megfelelő kondicionálással képesek vagyunk megváltoztatni testi működésünket akár biofizikai szinten is az Pavlov tanítványának Bikovnak egy kísérlete. Azért írom le ezt a kísérletet, mert ebben az esetben nem egy megfoghatatlan, bizonytalanul előforduló, véletlenszerű placebo hatásról kapunk képet, hanem egy tudatos kondícionálással elért változásról ami, mint kísérlet bármikor megismételhető. Bikov volt az, aki Pavlov munkásságát tovább vitte. Ugye mindenki jól ismeri a pavlovi kutyás kísérletet a csengő szó által kiváltott kondícionált feltétlen reflex-el. Bikov az emberekben kialakítható feltétlen reflexek kondícionálásával kacsolatban hajtotta végre a következő kísérleteket:

Első kísérlet

8-12 éves korú gyermeknél feltételes kapcsolatot alakított ki a kezéhez vezetett áramütés és a csengőszó között, így egy idő után (a Pavlovi kísérletez hasonlóan) már a csengő puszta hangja is kiváltotta a reakciót: a kéz visszarántását. Ezután sem áramütést nem kapott, sem a csengőt nem szólaltatták meg, pusztán kimondták azt a szót, hogy: „csengő”.  A szó kimondása, ugyanúgy előidézte a kéz visszarántásának a reflexét. De ugyanígy reagált a kísérleti személy a csengő szó leírt alakjának megmutatására is.

Második kísérlet

A kísérlet megértéséhez tudni kell, hogy kb. 50 oC meleg hatására egy feltétlen reflexmechanizmus következtében a véredények kitágulnak és az aember meleget érez, de 70 oC, vagy annál nagyobb meleg hatására a véredények összehúzódnak és ilyenkor az egyén fájdalmat érez.

A kísérlet menete a következő volt: a kísérleti személy bőrének egy pontjára 43 oC-os vízzel megtöltött csövet helyeztek s ezzel egyidejűleg megszólaltattak egy csengőt. Erre a meleg vízzel érintkező véredények kitágultak. Ezt egy mechanikus szerkezettel regisztrálták. A hő és a csengőhang együttes ingerének 20., 50. rendszeres ismétlése után már a csengőhang önmagában is kiváltotta a véredények kitágulását mégpedig ugyanolyan mértékben mint korábban. Ez ideáig a feltételes reflex kialakításának klasszikus kísérlete. Ezután az előző kísérlethez hasonlóan a meleg és csengő alkalmazása nélkül csak annyit mondtak: „most megnyomom a csengőt”. Erre a véredények ismét kitágultak ugyanúgy mint korábban a csengő hangjára vagy a hő hatására. A kísérlet további részében azt mondták a kísérleti személynek: „Meleget fogok alkalmazni”, de ehelyett a kísérleti személy tudta nélkül 70 oC-os gyenge fájdalomingert okoztak. Erre a véredények nem húzódtak össze – bár a 70 oC-os melegnek ezt kellett volna előidézni - , hanem a szó hatására kitágultak és a kísérleti személy emelett nem fájdalmat, hanem meleget érzett.

Bár az előző placebo hatásról szóló történetek miatt talán már nem csodálkozunk ezen, de azért mégis elgondolkodtató: Az ember a biofizikai reflexeit, környezetére adott reakciókat képes megváltoztatni pusztán a hitével. Ezt a hitet pedig például a leírt kísérlet során a megfelelő kondicionálásnak köszönhette.

Mi az amit a leírtak alapján tényszerűen leszögezhetünk kiegészítve az előző fejezetben sorolt pontokat:

  • A gyógyulás nem függ a módszertől (gyógyszer, terápia, műtét), kizárólag az egyén hitrendszerétől (módszerhez, orvoshoz, gyógyuláshoz való hozzáállásától). Láthattuk, hogy kizárólag az egyén tudata döntötte el, hogy egy hatóanyag akár ellentétes hatást váltson ki, vagy egy imitált műtét elmulasszon egy agydaganatot. Ezek nem egyedi, kirívó esetek, hanem dokumentált, statisztikailag ugyanolyan eredményekkel alátámasztható tények, mint ahogy gyógyszeres kezelések és valódi műtétek statisztikai eredményei.
  • Kisebb-nagyobb mértékben mindannyian képesek vagyunk gyógyítani magunkat, azonban bizonyos esetekben szükségünk van olyan külső rítusra, segítőre, aki képes aktiválni bennünk az öngyógyító folyamatainkat (vagyis nem hiszünk eléggé magunkban és az önmagunkba vetett hitet egy külső valamibe vagy valakibe helyezzük ez az oka annak, hogy orvosokhoz, gyógyítókhoz megyünk és gyógyszereket veszünk be).
  • Bármelyik egyén akinek hitrendszere megfelelően kondicionált (tudatosan vagy nem tudatosan) képes puszta gyógyulásba (módszerbe) vetett hitével daganatot elmulasztani, puszta hite miatt a gyógyszer hatóanyaggal akár ellentétes irányú hatást kifejteni önmagára és képes puszta hitével megváltoztatni biofizikai folyamatait (Bikov kísérlet). (és ez nem science-fiction, mint láttuk a fenti esetleírásokból)
  • A tudat (vagyis a hitrendszer), minden esetben felül tudja írni a testet. Tőle függ, hogy a test beteg vagy egészséges. Tehát a tudat felsőbb szintű a testnél, mondhatjuk, hogy a test a tudatunk anyagi leképeződése és minden pillanatban kifejezi a tudatunk állapotát.

Vagyis most már világosan látnunk kell, hogy a gyógyulásunkat nem foghatjuk másra, nem okolhatunk senkit, ha betegek vagyunk és nem gyógyulunk. Fel kell nőnük, fel kell vállalnunk a felelősséget magunkért, az egészségünkért és a gyógyulásunkért. Ha valaki még a fenti tények után sem bizonytalanodik el a gyógyszerek és az orvosok, vagy a gyógyítók mindenhatóságában, akkor várja csak a csodapirulát vagy a gurut aki egycsapásra megoldja a problémáját. Viszont aki érzi a saját felelősségét is a történetben és, hogy szükség van saját erőfeszítésre is az folytassa az olvasást, hogy kiderítsük mi az az attitűd, ami hozzásegít minket a gyógyulásunkhoz, ahhoz, hogy EGÉSZségessé váljunk. 

Ha érdekli a folytatás, akkor a teljes kiskönyvet elküldöm Önnek. Mindössze annyit kell tennie, hogy küldd egy e-mailt az ujember.terapia@gmail.com címre. A tárgyba kérem írja be, hogy "könyvkérés"!

Izelítőül a 4. fejezetből:

"...Na hát akkor itt van, ennyi. Egészen egyszerű, tessék csinálni, tessék meggyógyulni! Nem kell orvosnál sorban állni, gyógyszert kiváltani, bonyolult műtétre menni, kuruzslóhoz, természetgyógyászhoz járni, különböző terápiákra pénzt kidobni. Csak fel kell élesztenünk magunkban a placebo-hatást.

Na jó, ha nem megy az elején egyedül, akkor menjünk el mondjuk egy kellemes lazító masszázsra (bármilyen betegségünk is van) és reményteli bizakodó hittel teljes meggyőződéssel képzeljük azt, hogy minden egyes nyomás, simogatás egy-egy finom lépés a gyógyulásunk felé. Vagy mondok egy még egyszerűbbet: kezdjünk el sétálni és meggyőződéssel higgyük azt, hogy ez a séta egy terápiás gyógyító séta és minden lépéssel egyre jobban és jobban vagyunk, sőt, hogy kondicionáljuk magunkat használjunk szavakat is, kössük össze mozdulatainkkal, hogy még hatékonyabb legyen (Bikov kísérlet). Vagy ami bármilyen helyzetben „kéznél” van (még fel sem kell állnunk) vegyük segítségül a lélegzést. Képzeljük azt, hogy minden belélegzéskor gyógyító friss energiával töltődünk fel és minden kilélegzéskor eltávozik belőlünk minden betegség, sőt fokozzuk verbálszuggesztióval.

Most sokan talán bugyuta dolognak gondolják a leírtakat, vagy a valóság meghazudtolásának, esetleg önbecsapásnak. Tőlük azt kérem, hogy képzeljék el a korábbi placebo-hatás bemutatására leírt eseteket a következőképpen csak a játék kedvéért: vegyük például az őssejt beültetéssel „műtött”, valójában csak bőrmetszett hölgyet, aki súlyos mozgáskorlátozott volt és korcsolyázni és túrázni kezdett miután felépült a Parkinson-kórból. Képzeljük el, hogy bemegy az orvosokhoz és azt mondják neki: „Ön hölgyem, mint tudja nagyon súlyos beteg, ebbe a betegségbe általában belehalnak. Nem tudunk magával mit kezdeni a tudásunk még nem tart ott, hogy meg tudjuk gyógyítani. De úgy gondoltuk, hogy az Ön beleegyezésével úgy teszünk, mintha megműtenénk aminek keretében végzünk egy bemetszést a bőrén, mintha műtéti seb lenne, majd összevarrjuk. Azután megvárjuk hátha meggyógyul tőle.” Vajon ebben az esetben mit válaszolt volna a nő? Talán valami ilyesmit: „Na szórakozzanak a ….” és valami cifrával fejezte volna be. Pedig mi történt ebben az esetben? Az orvosok elmondták a „valóságot”, erre a nő valószínűleg nem egyezett volna bele a műtétbe és most csak egy lenne a sok Parkinson-kórban meghalt beteg közül. De nem ez történt. Az történt, hogy a nő hinni akarta, hogy a műtét képes meggyógyítani. Önámítás? Nem nevezhetjük annak, hiszen a műtét meggyógyította. Önámítás csak akkor lenne, ha kizárólag a nő érzékelné a gyógyulását, de mindenki más körülötte továbbra is azt látná, hogy súlyos mozgáskorlátozott. Az önámítás helyett én inkább valóságteremtésnek hívnám. Hiszen mi is a valóság? Vajon a mi jelenlegi valóságunk, mennyire valóságos? Mi az, amit mi valóságnak gondolunk? Az, amit a többség elfogad? Többnyire ezt értjük valóságnak. A család, a többség, a társadalom azt gondolja és az az álláspontja, hogy a Föld gömb alakú; a politikusok irányítják az országot, akiket demokratikusan mi választunk; az orvosok gyógyítanak; a gyógyszergyárak is szeretnének gyógyítani és arra törekszenek, hogy kifejlesszenek olyan gyógyszereket ami minden bajunkat egycsapásra megszünteti; a hánytatószer nem tud hányást csillapítani; a Parkinson-kórt pedig egy egyszerű bőrbemetszéssel nem lehet gyógyítani. Tényleg? Ez a valóság? Akkor most kérdezzük meg azt a súlyosan mozgáskorlátozott hölgyet, aki a bőrbemetszés miatt meggyógyult a Parkinson-kórból, sőt jégkorcsolyázni kezdett és túrázó lett. Ő vajon az utolsó kérdésre azt válaszolná, hogy igaz, és ez a valóság? És a többi ember, aki placebo vizsgálatban műtéti úton, vagy akár gyógyszerrel meggyógyult vagy a gyógyszer eredeti hatóanyagával ellentétesen hatott rájuk, ők mit tartanának valóságosnak?  Van-e palcebo-hatás és „valódi” hatás között különbség? A placebo nem valóság, csak hazugság? Tehát nem tudunk valóságot teremteni a hitünkkel? A hölgy a parkinson-kórból „valójában” nem is gyógyult meg? Vagy a férfi az áttétes agydaganatból „valójában” nem is gyógyult meg?

És ha már játszunk és elképzelünk dolgokat és továbbra is kételkedünk abban, hogy a fent javasolt teljes meggyőződéssel és bizakodó hittel végzett „terápiás séta” vagy „terápiás légzés” csak bugyuta fikció, akkor rágjuk tovább a csontot és vegyük megint a Parkinson-kórból felgyógyult nő esetének egy újabb verzióját. Most képzeljük el a következőt. A kezdés ugyanaz, a nő bemegy az orvosokhoz. Viszont az orvosok most a következőket mondják: „Mint tudja Ön halálos beteg, azonban mi a kollegáimmal olyan képességekkel rendelkezünk, hogy Ön egyszer és mindenkorra elfelejtheti a betegségét. Ehhez Önt először el kell altatnunk, majd megmetsszük a bőrét egy bizonyos helyen amelyen keresztül kollegám gyógyító energiát fog beküldeni, puszta gondolati erejével közvetlenül az ön vérkeringésébe. A vére ennek hatására olyan gyógyítóvá válik, hogy teljesen kitisztítja minden sejtjét és így rövid időn belül megszabadul minden betegségétől.” Erre vajon mit válaszolt volna a nő? Nem tudjuk, mert mint láttuk tucatnyi dologtól (iskolázottság, kulturális háttér, földrajzi elhelyezkedés, orvosokba vetett hit, alternatív gyógyításba vetett hit, az orvos személyébe vetett hit…stb.) függ, amit egyszóval hitrendszernek vagy reakciók összességének neveztünk. De tegyük fel, hogy beleegyezik a műtétbe. Az anyagi valóság szintjén ugyanaz történik: a nőt elaltatják, bőrbemetszést végeznek, majd a nő meggyógyul. Miről beszélnénk ekkor? Egy csodás gyógyulásról és egy új forradalmi módszerről, vagy ellenkezőleg, kuruzslásról? Piedesztára állítanánk az orvos urakat, vagy elítélnénk őket és csalóknak titulálnánk, mint sok más alternatív gyógyítót, akik remek eredményeket tudhatnak a hátuk mögött? Játsszunk tovább: ha ezek az orvosok még inkább szeretnék emelni az esélyeiket mivel tisztában vannak vele, hogy a gyógyulás a betegen „is” múlik (vagyis, hogy a beteget be akarják vonni a gyógyítás folyamatába akkor tudjuk, hogy (folytatva és kiegészítve az előző fiktív beszélgetést) valami ilyesmit mondanának még: „…az általunk „megműtött” betegek 75 %-a gyógyult meg így Önnek is igen jó esélyei vannak.” (mivel ismerik az előzőleg idézett jutalomközpontot ingerlő kutatást). Sőt, ha még szeretnék fokozni akkor nem csak tudat alatt vonják be, hanem a tudatosság szintjén is. Akkor talán azt mondanák: „…a módszerünkben az a csodálatos, hogy a műtét után egy hétig a vérének annyira erőteljes gyógyító hatása lesz, hogy a minél több természetes és friss oxigénnek köszönhetően minden egyes belélegzéssel gyógyulni fog a teste, minden kilégzéssel pedig eliminálódik a betegség az ön testéből, ezért lehetőleg a műtét után, menjen olyan helyre ahol bőséges a friss levegő, mondjuk egy erdőbe, vagy tengerpartra és próbáljon meg így, ezzel a tudattal lélegezni.” Talán még egy-két verbálszuggessziós instrukcióval is ellátnák. Vajon hazugok lennének az orvosok ebben az esetben? Vagy csupán tisztában vannak vele, hogy a valóság a nőnek nem segítene. Nem segítene az, ha elmondanák, hogy „Ön saját magától a hite ereje által képes meggyógyulni. Ehhez semmi mást nem kell tennie, mint hinnie Önmagában és tudatosan oda kell figyelnie Önmagára. Tudatos légzéssel, tudatos mozgással. Minél tudatosabban fog élni, minél tudatosabb lesz, minél inkább figyel magára a betegsége annál gyorsabban és nyomtalanabbul fog elkopni.”

 

Mondhatták volna ezt is a nőnek és véleményem szerint az igazsághoz (ha egyáltalán létezik ilyen), ekkor jártunk volna a legközelebb. Viszont ezt tudjuk, hogy a nő a betegségét nem mulasztotta volna el és nem ismerte volna meg a túrázás és a jégkorcsolyázás örömeit. Felteszem a kérdést: Miért kellenek nekünk a rituálék, a műtétek és a keleti misztikumok? Miért nem tudunk szembenézni a saját valóságunkkal, hogy a hitünkkel teremteni tudunk? Miért vagyunk gyengék ahhoz, hogy saját erőfeszítéseket tegyünk, miért egyszerűbb abban hinni, hogy egy pirula megold mindent, miért kell kívülre tolni azt, ami belül is meg van? Talán egészen egyszerűen lusták vagyunk? Vagy miért hisszük ennyire, hogy a megváltást kívülről kaphatjuk? Sok kérdés, de ezekre nem is kell most választ kapnunk, ez már meghaladná az írás mondanivalójának kereteit. Most egyszerűen csak fogadjuk el, hogy ilyenek vagyunk: túlságosan ragaszkodunk a szokásainkhoz ezért nehezünkre esik tenni magunkért és könnyebb, ha (a szokásainkat megtartva) mások (gyógyszerek, orvosok, gyógyítók...stb.) megoldják helyettünk a problémáinkat. Ráadásul a ragaszkodás mellett kishitűek is vagyunk és kishitűségünkben egyszerűbb mások erejében hinni, mint sajátunkéban......"

vissza a fejezetekhez