Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A megszokott élet, avagy a biztonságot adó boldogtalanság

2015.04.10

Miért élünk úgy, ahogy élünk? Miért kell a feszültség, az aggódás, a hazugság az életünkbe? Mintha automatikusan rákapcsolnánk az aggódós üzemmódra. Mintha függők lennénk ezektől a dolgoktól az agyunk állandóan vágyná ezeket az állapotokat.

ins01

Megfigyeltük már magunkat? Ha alapvetően például szorongók vagyunk: ha néhány percre meg is feledkezünk a szorongásról egy-egy film, vagy külső történés erejéig, mindig visszakapcsolunk a jól megszokott szorongós üzemmódra. Vagy ha alapvetően feszültek és frusztráltak vagyunk. Mindig kell találnunk valamit, amin mérgelődhetünk, amin kiélhetjük a feszültségünket és megkaphatjuk a napi adagunkat.

Mindig találunk valami külső tényezőt, ráfogjuk a munkahelyre, a környezetre, a szomszédra, a párunkra, a kutyára, a macskára. Mindig találunk valakit vagy valamit, amit okolhatunk a feszültségünkért vagy a szorongásunkért.

Nem unjuk még ezt az állandó mérgelődést, aggódást, pesszimizmust? Elgondolkodtunk már, hogy miért ez az alaptermészetünk? Vagy már annyira hozzászoktunk hogy észre sem vesszük, éppen úgy mint ahogy a halnak is nehéz felismernie hogy vízben van. Álljunk meg egy pillanatra és nézzünk körbe! Az ismerőseink legalább 95 %-a az ideje nagy részében panaszkodik, frusztrált vagy éppen aggódik valamin (kiemelem: az ideje nagy részében). Mert éppen valami válás, megcsalás, hazugság, átverés, megtévesztés, akadályoztatás történik az életében. Ha éppen nem kreálunk saját problémát akkor is válogathatunk azok közül amit a média a politika, az időjárás, vagy éppen egy celeb botrány kapcsán a szánkba ad, hogy rágcsáljuk.

Valahol érezzük, hogy ez nem normális, de ráfogjuk, hogy ez van és nem látjuk be, hogy valójában talán függünk ezektől a dolgoktól. Talán életünk során lételemünkké vált a feszültség, a frusztráció, a szorongás, az aggódás, a harag….. de folytathatnám a sort. Talán ezt szoktuk meg. Talán annyira hozzászoktunk ehhez, hogy nem is vesszük észre, hogy állandóan keressük a helyzeteket ahol érezhetjük a szokásos érzést. Úgy keressük, mint a friss levegőt. Nem tudatosan, hiszen tudatosan ki akarna feszült lenni? Tudat alatt vágyunk rá. Hogy miért? Mert ebben érezzük biztonságban magunkat. Az ember pedig szereti a biztonságot. Ebben találja meg magát, ezáltal tudja azonosítani saját személyét. Egy feszült ember nem is tudja, hogy hogyan viselkedjen lazán és könnyedén, inkább benne marad a számára jól megszokott biztonságos feszült légkörében.

Talán valakinek már ez is sok, hiszen gondolhatja az olvasó azt, hogy micsoda hülyeségek ezek: ugyan ki ragaszkodna a feszültséghez, ki ragaszkodna az aggódáshoz? Gondolhatnánk, hogy „szívesen elengedném őket, de az élet mindig elém dob valamit, ami miatt aggódok, ha máson nem a havi extra kiadásokon vagy, hogy ne kerüljek az utcára.”

Miért nem tudunk boldogok lenni? A képlet egyszerű (és ezt jegyezzük meg), amihez hozzászokunk az ad biztonságot. Az ember pedig alapvetően biztonságra törekszik. Egyszerű példaként ha gyerekkorunkat egy bizonytalan, szétrombolt, feszültségekkel teli családi légkörben töltjük el, vagyis így tapasztaljuk meg az otthont, így szokjuk meg a dolgokat, akkor felnőttként is ezt keressük. Hiába lesz jó társunk, előbb utóbb úgy alakítjuk a dolgokat, hogy feszültség lengje körül a kapcsolatot, mert egyszerűen nem érezzük magunkat biztonságban, ha nem érezzük a feszültséget. A feszültség nélküli állapot bizonytalanságot szül, egy idegen attitűd lesz a számunkra.

Egy furcsa szemléltetéssel élve mondhatnánk azt, hogy mi feszes, testhez simuló, piros ruhában nevelkedünk felnőtt korunkig. Megszokjuk a feszességét, hogy érezzük a testünk határait. Aztán felnőtt korunkban kapunk egy bő zöld ruhát. Felhúzzuk, de nem érezzük, hogy mindig  a bőrünkhöz érne ráadásul a színét is idegennek látjuk, ezért visszahúzzuk a régi feszes pirosat. Körülöttünk mindenki arról beszél, hogy a legjobb dolog a zöld bő ruhában való járkálás, de nekünk egyszerűen túl bő, túl szabad és a színével sem tudjuk azonosítani magunkat. Érezzük?

A legtöbb ember viszont szabad akar lenni és mit csinál? A megszokott piros feszes ruhára felhúzza a zöld bő ruhát és látszatra a felszínen mindenki zöldnek tűnik. Azonban a színlelt „zöld”-ség alatt, mindenki a piros szűk ruhában feszeng.

Tehát a feszültség, a bizonytalanság természetessé válik egy gyereknek (könnyen tud alkalmazkodni ehhez, hiszen nincs összehasonlítási alapja, hogy milyen lenne ha nem így lenne), mint egy szűk piros ruha. Minél kisebb a gyerek (vagyis minél kevésbé viszonyít) annál mélyrehatóbban lehet belékódolni ezt a családi mintát (vagy a ruháknál maradva a családi egyenruhát).

Vegyünk egy kicsit komplexebb példát, ami igen jellemző egy családban. Ne egy csonka családot vizsgáljunk ami eleve több sebből vérzik, hanem egy nagy „boldog” családot.

A konfliktuskerülő és a konfliktuskereső gyerek története

Adott egy apuka, egy anyuka és két gyerek. Hogy tényleg sablonosak maradjunk apuka félrelép. A félrelépés kitudódik és apuka gondolkodik, hogy elhagyja a családot. De mivel döntésképtelen ezért bizonytalankodik és nem tud választani a család és a másik nő között, így hónapok esetleg évek telnek el. A feleségnek a gyerekek „lelki épsége” az első, hogy ne csonka családban nevelkedjenek, ezért kész visszafogadni a férjet, így a szülők megegyeznek, hogy nem vitatkoznak a gyerekek előtt. A gyerekek a felszínen (tudatosan) nem érzékelnek semmit, se veszekedést, se hangos szavakat nem hallanak. De mivel szenzoraik nem merülnek ki a szemünkkel és a fülünkkel, tudatalatt erőteljesen érzékelik a konfliktust az otthoni légkörben. Érzik a ki nem mondott szavakat, a feszültségbe fojtott mondatvégeket. Pontosan érzékelik a légkört, amit beleng és meghatároz anyuka és apuka konfliktusa és őrlődése. A konfliktust egyik szülő sem tudja kezelni (mert nem tanulta meg). A lényegről mélységében nem tudnak beszélgetni csupán felszínesen érintve, de mivel valamit kezdeniük kell a szituációval ezért a maguk módján megpróbálják „feldolgozni” az eseményeket. Anyuka mivel konfliktuskerülő ezért elfojtja a dolgokat, inkább magában tartja őket és belemenekül a munkába, vagy a gyereknevelésbe. Apuka végül a külső körülmények hatására úgy „dönt” (vagy inkább sodródik), hogy a családot választja. A családi konfliktus megoldatlan kibeszéletlen, elfojtásokkal és sérelmekkel teli légköre tovább fertőzi a családi hangulatot. A külvilág felé természetesen úgy mutatják, hogy minden a legnagyobb rendben van, közös kirándulásokkal, programokkal próbálják meg elhomályosítani a történteket. Színlelnek a külvilágnak, a gyerekeknek, de a legrosszabb, hogy alapvetően saját maguknak is. Folyamatosan győzködik és hitegetik magukat, hogy ők márpedig egy boldog család és a közös programok remek eszközei a mélységben húzódó kibeszéletlen érzelmek elnyomásának és elhomályosításának. A gyerekek ezt természetesen érzékelik, de mivel látszatra minden rendben van hiszen a szülők nem veszekednek és együtt is vannak, sőt nem is tudnak apuka kilengéséről, ezért elkezdenek alkalmazkodni a légkörhöz ki melyik a maga módján. Számukra ez egy hihetetlen ellentmondásos helyzet, hiszen a látszat teljesen mást mutat, mint a tudatalatt érzékelt valóság. Egy olyan belső konfliktusba helyezik őket a szülők, aminek legveszélyesebb következménye a saját maguk elbizonytalanodása. Ez a bizonytalanság aztán meghatározza majd egész életüket.

A konfliktuskerülő gyerek anyukához hasonlóan elfojtja a dolgokat, visszahúzódónak tűnik, eljátszogat ugyan, de megjelennek rajta a betegségek mondjuk szorongás miatti székrekedés (visszafogja a dolgokat), torokproblémák (ki nem mondott szavak). A konfliktuskereső gyerek pedig, mivel nem tudja összeegyeztetni a felszínen elé táruló családi idillt  a tudatalatti síkon húzódó feszültséggel ezért ő olyan helyzeteket keres az életében ahol levezetheti ezeket a feszültségeket, hogy a látvány és az érzés (a feszültség) végre párhuzamba kerüljön. Vagyis ő lesz az akire azt mondják hisztis. Neki kell  mindig a másiké, ő az akaratos, akinek sosem jó semmi. A szorongása persze neki is megmutatkozik testi síkon is azaz betegségként (például hasmenés, lágy széklet vagy éppen székrekedés/hasmenés felváltva, később asztma, allergia ...stb).

Vagyis mi a piros ruhájuk, a biztonságot nyújtó érzelmi attitűd, amit megszoknak? A feszültség. Az a feszültség amit a gyerekek habitusoktól függően két eszközzel tartanak fenn: a konfliktuskerülő a háttérben húzódó hazugsággal és titkolózással éri el, hogy érezze, a konfliktuskereső pedig az állandó mérgelődéssel, csipkelődéssel, aggódással tartja magát ebben a légkörben. Felnőttként mi lesz a két gyerekből? Természetesen viszik tovább az örökséget, a beléjük égetett mintát.

A konfliktuskerülőnek lételeme lesz a felszín alá söpört hazugság, a felszínen pedig az alakoskodó jópofizás fenntartása, hogy minden rendben van, ennek megfelelően éli majd életét. Azonban számára kritikus lesz amikor kitudódik egy titka vagy lelepleződik egy hazugsága, azaz hirtelen a felszínre tör a konfliktus aminek (az ő értelmezésében) a mélységben lenne a  helye. De mivel is kell ilyenkor megküzdenie pontosan: ha a konfliktus megoldódik akkor a feszültség eltűnik, ha viszont a feszültség eltűnik akkor elveszti a biztonságérzetet és egy (feszültség nélküli) bizonytalan szerepet kell eljátszania (azaz leesik a piros ruha és a bő zöld ruhában kell lennie). Ebben ő nem találja meg énjét és ha fenn akarja tartani magát akkor menekülnie kell a konfliktus megoldása elől. És hová tud menekülni? Vagy fenntartja a feszültséget a légkörben azzal, hogy a konfliktus továbbra is kibeszéletlen marad (mondjuk egy újabb valótlan történettel magyarázza meg vagy egészen egyszerűen nem beszélnek róla), vagy ha többé kevésbé megoldódik az elrontott élethelyzet akkor ismét beleviszi magát egy újabb hazugságba. Hazugságként a megcsalástól kezdve bármit bevet az életében, a lényeg, hogy legyen valami a háttérben, titokban aminek segítségével átélheti és fenntarthatja a jól megszokott biztonságot adó otthonról hozott érzésvilágot.

A konfliktuskereső pedig aki az ál feszültségeket robbantotta ki a hisztijével olyan kapcsolatokat keres ahol, izzik a légkör. Mindig van min veszekedni, mindig van min mérgelődni, van izgalom, akár hazugság is (hiszen ez sem idegen tőle). Lehet, hogy ő sem fogja tudni megbeszélni az igazi problémát, de a lényeg ha valami baj van a mélyben akkor ő a felszínen sem fogja tudni megjátszani a „boldog kapcsolat” szindrómát. Veszekedések, viták állandó színtere lesz a kapcsolata ahol a jól megszokott feszültségeket megélheti és kiélheti. Ha egy kicsit is lenyugodna  a légkör, azt csak 1-2 napig bírja elviselni aztán ha éppen nem tud kivel vitatkozni, vagy nem tud mérgelődni, aggódni a napi híreken, vagy a munkahelyi történéseken akkor legalább egy fejfájást produkál magának, nehogy a számára bizonytalan nyugalomban elveszítse önazonosságát.

Ezek a gyerekek felnőttként ugyan vágyni fogják a nyugalmat, de mivel számukra az ismeretlen ezért saját csapdájukba esve (mivel a megszokott légkört mindig fenn akarják tartani) képtelenek lesznek hosszútávon annak megélésére. A biztonságot keresik a biztos, ismerős talajt, de a nyugalomban azt nem lelik.

…és milyen gyermekeik lesznek a példában említett embereknek? Ugye nem nehéz kitalálni.

Folytathatnám a példákat az apukája által elhagyott kislány történetével aki minden kapcsolatában egy apa típust fog keresni akiben soha nem fog tudni megbízni és féltékenysége lesz minden külső és belső konfliktusának forrása (neki a bizalmatlanság lesz a biztonságot és önazonosságot adó érzés). Vagy a kisfiúval akit alkoholista apukája állandóan megfélemlített, de ezek már túl sablonos történetek lennének.

Azonban ez nem csak a szorongással, vagy az aggódással van így, hanem mindennel ami nagyjából 14 éves korunk előtt uralta a családi légkört, amihez hozzászoktunk, pontosabban amihez hozzászoktattak minket. Amire kondicionálva lettünk. Ha agresszió, ha akaratosság, ha merevség, ha félelem, de ha mosolygás, ha könnyedség bármi, ami meghatározta a gyerekkorunkat (amiben megtaláljuk magunkat, amiben biztonságban érezzük magunkat) mi tudat alatt azt fogjuk keresni és megteremteni az életünk folyamán. A szokás hatalom. Talán így érthető a szólás. Talán az sem véletlen, hogy a családrendszert így szétverték, hogy annyi ember érezze biztonságosnak a bizonytalant, mert amíg valaki a belső bizonyosságot összekeveri egy megszokott érzéssel és abba kapaszkodik addig a valódi önbizalmat a külső körülményektől független magabiztosságot sohasem fogja megismerni.

Ezért fontos a gyereknevelésben, hogy elsődlegesen magunkat rakjuk rendbe, magunkat értsük meg és neveljük fel. Mivel bárhogy is szeretnénk a gyerek nem a nagy okosságokat fogja továbbvinni amit tölcsérrel töltünk a fejébe és amik arról szólnak, hogy hogyan is kellene élnünk, hanem azokat ahogyan mi viselkedünk és reagálunk dolgokra, amilyen érzelmeket mi megélünk (és nem amiket mutatunk kifelé).  Ez az a családi minta, amit valójában átadunk és továbbörökítünk.

Vizsgáljuk meg magunkat, értsük meg magunkat és ha nem tetszik amit látunk a tükörben akkor változtassuk meg a mintáinkat. A jó út ha szeretettel és bizonyossággal vagyunk saját magunk felé. Fedezzük fel magunkban a belső biztonságunkat az igazi magabiztosságot ami független minden külső körülménytől és feltétel nélküli. Ha nem magunkért, akkor tegyük a gyerekeinkért, hogy nekik ne olyan (érzelem)világuk legyen mint a miénk.